Közeledik a Halottak Napja, amikor megemlékezünk azokról, akik gondterhes életüket befejezve, talán megtörve és fáradtan az örök világosság után vágyódva, földi kínjukat levetve Istennél találtak nyugalmat.

Most még csendes a temető. Csendjét csak az őszi szellő fuvallata töri meg. A fáról egy-egy hervadt levél esik a sírkőre, verebek csiripelése hívja fel magára a figyelmet. A széltől hajladozó faágak susogása köszönti az arra járót, aki kis kannájával kezében a vízcsaphoz siet, hogy megöntözze szeretteinek sírját.

Még egy-két nap és a temető szinte kivirágzik, a sok mécses és gyertya fénye ünnepiessé varázsolja a szép virágokkal díszített sírokat. Egyre többen tódulnak majd be a kapun, nagy lesz a sokaság a sírkertben. Elszorul a szívem. Mennyi ember, és mennyi jó érzés lakozik bennünk. Mindenkinek van halottja, akihez kötődött, akinek emlékét a szívében hordozza.

Hozzád, Mindenható Istenem, édes Jézusom! Megtörve, fáradtan, könnyeimet törölgetve suttogom: nekem is vannak Szeretteim, akik örök álmukat alusszák.

Vigasztalódjatok! Keressétek és találjátok meg a szépet. Emeljétek szemeteket a fénylő nap és az éjszakai fényes csillagok felé. A levegő csendje is csengő dallamként hassa át szíveteket és meglátod, érezni fogod lelked varázslatos erejét, amellyel szeretetet nyújtasz az elesetteknek, a nálad is gyengébbeknek. Ez a szeretet fog vigaszt nyújtani! A szeretet, amely a legnagyobb kincs, erő, hatalom. Ezt a szeretetet viszed majd Isten trónja elé, hogy a legfényesebb fényben és világosságban találd majd meg az örök nyugalmat!

 

Krajcsikné Pazeller Mária: Gondolatok halottak napjára

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük